Május 17-e Norvégia nemzeti ünnepe (erről írok majd még részletesebben is). Idén az időjárás nagyon jó volt hozzánk, mert pont az ünnepnapra érkezett meg a langyos, tavaszias idő, ami azóta csak még jobbra fordult. Az elmúlt napokban 25 fok körüli a hőmérséklet, ráadásul nagyon sok cserje, gyümölcsfa virágzik, úgyhogy a levegő kifejezetten balzsamos - kívánni sem lehet ennél többet. Nekünk mégis jutott, ugyanis az a pár, akiktől a lakásunkat béreljük, elutazott két és fél hétre, és megengedték, hogy ez idő alatt használjuk a kerti medencét illetve a környékén kialakított pihenőt. Mondtam is Dávidnak, hogy kifejezetten az az érzésem, hogy egy tengerparti nyaraláson vagyunk. Most is épp egy nyugágyból írom ezt. :)
A nyaralós hangulatomat tovább fokozza, hogy most már körülbelül negyed tizenegykor megy le a nap este, de utána a szürkület még nagyjából további másfél óráig tart. Nagyon élvezem, hogy egy estébe még sok minden belefér. Az egyetlen hátulütője ennek az, hogy a bioritmusom felborult: éjfél körül tudok csak elaludni, pedig egyébként tíz és tizenegy között szoktam. Ezért az utóbbi időben átéltem egy pár igen kellemetlen reggelt. :)
A nyárhoz találtam egy nem kifejezetten nyári hobbit: a kötést. Minden azzal kezdődött, hogy február óta a Vörös Kereszt oslói szervezetében vagyok önkéntes. Egy ifjúsági központban segítem a hozzánk betérőket, hogy biztonságos, nyugodt környezetben tölthessék el a szabadidejüket. Itt ismerkedtem meg Ellennel, aki önkéntes korrepetítorként dolgozik ugyanitt. Egyszer behozta a kötését, egy babatakarót, amit a születendő unokájának csinál. Elkezdtünk beszélgetni ennek kapcsán, és elmeséltem neki, hogy egyszer én is tudtam kötni, de elfelejtettem már. Erre ő felajánlotta, hogy megtanít újra.Tegnap már egy gombolyag fonallal és két kötőtűvel várt, és együtt begyakoroltuk a sima szemet. Nagyon gyorsan visszajöttek a régi mozdulatok, nem is tudtam pontosan úgy csinálni, ahogy ő mutatta, az ment igazán, ahogy hajdanán tanultam.
Tegnap este óta lekötöttem már 12 sor sima szemet, és rájöttem, hogy nagyon jól kikapcsol, ha ezt csinálom. Egy kicsit tudok közben gondolkodni is, de azért figyelnem kell a kötésre, ami egészséges kereteket szab az amúgy nem feltétlen jó irányban csapongó gondolataimnak. Ráadásul úgy érzem, hogy ezzel valahogy vissza tudok nyúlni a gyökereimhez, ugyanis mindkét nagymamám sokat kézimunkázott. Az apai mamám inkább horgolni szeretett, amennyire vissza tudok emlékezni, de kötni is tudott, míg anyai nagymamám főleg kötött. Többek között kifogyhatatlan mamuszkészletet állított elő a húgomnak és nekem annak idején. Kötés közben azt érzem, hogy közelebb kerülök hozzájuk. Sajnos apai nagymamám már nincs köztünk, de anyai nagyimat reményeim szerint sikerül egy kötött aprósággal meglepnem majd a születésnapjára vagy karácsonyra. Kicsit olyan ez, mint a sütés - az mindig cukrász nagypapámra emlékeztet.
Ha folytatódik a tendencia, néhány éven belül számíthatok a kertészkedésre és a barkácsolásra is szüleim után. :)
